2015. június 21., vasárnap

3. Fejezet





3. Fejezet
(El akartam felejteni mindent)

- Nem hiszem el! – nevettem a hasamat fogva.
- De tényleg így volt. Egy barátom mesélte, nem csak kitaláltam – bizonygatta Alaric. Szombat reggel volt, mi pedig Jenna-val és Alaric-cal sétálgattunk hazafele a polgármestertől. Jenna korábban megígérte Mrs. Lockwood-nak a szüleim jegyzeteit, így most segítettünk neki azokat elszállítani. Ric épp egy nagyon vicces, igaz sztorit mesélt egy barátja ismerőséről. A történet röviden: A férfi 6 szelet pizzát rendelt a külső ablaknál, de nem adták ki neki, mert hogy az már egy egész pizza, és egész pizzát az étteremben lehet csak vásárolni. A férfi nagyon furfangos volt, így újra kért 5 szelet pizzát, majd miután kifizette, kért még egyet, mint aki véletlenül megfeledkezett egyről. Természetesen kiszolgálták, de így az egész hajcihőnek semmi értelme nem volt. Nagyon jót kacagtam rajta, ahogy Jenna is.
Be kellett vallanom, rég nem éreztem ilyen jól magam, mint ma reggel. Régen nevettem ilyen jóízűen, igazán felszabadultnak éreztem magam és boldognak. Bár még mindig bennem volt a vámpírtámadás élménye, nem éreztem félelmet. Mivel eredetileg mindenki úgy tudta, hogy Damon elvette az emlékeimet Rose-ról, nem igazán volt alkalmam érdeklődni, így a szokásos módszerhez folyamodva szereztem meg a szükséges információkat. Hallgatóztam. Kiderült, hogy Rose meghalt, illetve Damon átsegítette őt a szenvedésen és karót döfött a szívébe, hogy könnyebb legyen neki. Sajnos sosem láttam őt épen, pedig azt hallottam nagyon kedves és segítőkész volt, sokan kedvelték. Viszont most sokkal több gondot okoz nekem ez az egész titkolózás. Jóval nehezebb lesz ezután vigyázni arra, hogy mit beszélek. Már nem csak azt kell tagadnom, hogy tudok a természetfeletti lényekről, hanem eleve egy velem megtörtént esetre sem szabad emlékeznem. Elena igazán mesterien megnehezíti a helyzetemet.
- Jól van, menjetek csak! – szólt Alaric, mikor a házhoz értünk és kinyitotta nekünk az ajtót. Mikor beléptem ideges párbeszédre lettem figyelmes a konyha irányából. Elena vitatkozott valakivel.
- Jó reggelt! – köszönt nagy meglepetésemre John bácsi, mikor az említett szobába léptem. Nem számítottunk mostanában rá. John bácsi nem az a szokványos nagybácsi, akinek mindig mindenki örül, ha meglátogat. Ő az a fajta, akit inkább mindenki a pokolba kíván a szörnyű természete miatt. Folyton bele dugja mindenbe az orrát, nem érdekli, hogy semmi köze hozzá. És persze imád mindenkinek keresztbe tenni.
- Neked is – válaszoltam döbbenten.
- Mi a fene? – Ez akart lenni Jenna számáról a köszönés. – Várjunk csak, egy kicsit összezavarodtam. Igazából nem igazán vártunk vissza úgy… soha. – Szinte áradt szavaiból a kedvesség.
- Igen, hát késő este érkeztem, Elena engedett be – válaszolta higgadtan.
- Azt hiszem jobb lesz, ha én most megyek – Húzta fel Ric a nyúlcipőt. Nem igazán akart a családi drámáinkba belekerülni, amit meg is értettem. Jenna csak bólintott, mire Alaric az ajtó felé indult.
- Szóval, mi ez az egész? – kérdezte Jenna indulatosan. Nem igazán bírta John bácsit ő sem.
- Úgy terveztem maradok itt egy pár napot. – Na, már csak ez hiányzott. Mert nem voltunk már így is tele gondokkal, akkor még ő rá is szükségünk van.
- Itt biztosan nem – szögezte le Jenna. Elena és én csak álltunk és néztük az egyre kiéleződő vitát. Megtippelni sem tudtam mi lesz ennek a vége.
- Nem dobhatsz ki innen!
- Ó, dehogynem. Mint törvényes gyám megtehetem – mosolygott diadalittasan Jenna.
- Hm… - nyögött fel John bácsi. – Elena, akarod, hogy elmagyarázzam neki én a helyzetet, vagy inkább te szeretnéd megtenni?
- Elena, miről beszél? – illetődött meg Jenna. Bevallom őszintén, ezt már én sem nagyon tudtam követni. Mit tudhat Elena, amit mi nem? Jó, mondjuk ez így elég nevetségesnek hangzott azok után, hogy tulajdonképpen ő mindennel tisztában van, csak előlünk próbálja ezeket a dolgokat eltitkolni. De akkor is! Mi ez az egész John bácsival?
- Ne haragudj Jenna! Már rég el kellett volna mondanom… - kezdte Elena, amit aztán John bácsi fejezett be.
- Én vagyok Elena vérszerinti apja. – ebben a pillanatban mintha megfagyott volna a levegő. Jenna és én is szinte megdermedtünk a meglepettségtől. John bácsi Elena igazi apja. Arról már eddig is tudtunk, hogy nem vagyunk édestestvérek, ami különben nem igazán zavart minket Jeremy-vel. Mi úgy szerettük Elena-t, ahogy van, úgy neveltek fel minket, hogy testvérek vagyunk és ez akkor sem változott, amikor kiderült, hogy Elena nem Miranda és Grayson Gilbert lánya. De hogy az derüljön ki, hogy John bácsi az apja, ez még engem is lesokkolt. Az imént említett persze nagyon büszke volt magára, hogy ezt a menetet most ő nyerte, és nagy hetykén kivonult a konyhából, magunkra hagyva minket.
- Na jó! Ez meg mi a franc volt? – Jenna kezdett ideges lenni.
- Jenna megmagyarázom.
- Tudod mit? Hagyjuk!
- Jenna kérlek…
- Nem Elena! Kérlek, csak hagyd, hogy ezt megemésszem. – teljesen ki volt borulva, amit meg is értettem. Szegény úgy érezte, elárulták, nem is jogtalanul. Ez nem volt szép Elena-tól. Jenna mindig itt volt nekünk, segített, hogy át tudjuk vészelni ezt a nehéz időszakot, és most ez a hála felé. Ez a rengeteg titok és hazugság. Jenna kiviharzott a konyhából, egyenesen a bejárati ajtó felé, majd kilépve az utcára bevágta maga után azt.
- Ezt szépen elintézted! – szóltam oda nővéremnek, aki sajnálkozó szemekkel meredt még mindig abba az irányba, amerre az előbb Jenna elrohant.
- Már mondtam, hogy sajnálom. – Nevetséges, ha azt gondolja, ezt meg lehet oldani egy „sajnálommal”.
- És azzal mit kezdjünk? – mordultam rá. Én is nagyon kiakadtam az imént történtek miatt.
- Sisi, értsd meg kérlek! El akartam mondani, egyszerűen csak lefoglalt… - a mondatot nem fejezte be, megakadt. Majdnem elszólta magát, ez egyértelmű volt.
- Lefoglalt a mi, Elena? Nincs eleged már a hazugság gyártásból? Mert már kezdd számomra túl sok lenni – fakadtam ki.
- Miről beszélsz? – nem akartam többet mondani, mert a végén még megsejti, hogy mindenről tudok továbbra is. Hála istennek ekkor megszólalt a csengő. Mindketten csak a másikat néztük, majd egy pillanattal később lassan elindultam a bejárati ajtó irányába. Damon állt a küszöb előtt, de ahogy ajtót nyitottam szinte berobbant az előszobába. Elena időközben utánam jött, így a vendégünk már hozzá intézte szavait.
- Hol van John? – kérdezte idegesen.
- Fogalmam sincs. Idejött, közölte Jenna-val, hogy ő az apám, és már el is tűnt. – Elena úgy beszélt erről az egészről, mint ha legalábbis az egész John bácsi hibája lett volna. Tulajdonképpen lett volna alkalma elmondani nekünk, csak épp lefoglalta, hogy az én emlékeimet szerezze meg.
- Akkor most már mindenki tud róla? – kérdezte Damon, miközben rám tekintett. Elena csak bólintott. – Minden rendben?
- Na jó! – nem volt kedvem tovább hallgatni a bájcsevegésüket, inkább felhúztam egy kardigánt és kinyitottam az ajtót.
- Hova mész? – kérdezte Elena.
- A Grillben találkozom Violet-tel. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – úgy döntöttem, Elena azt fogja tőlem kapni, amit én is tőle. Ha ő titkolózik, akkor nekem sem kell semmiről beszámolnom neki.
# # #

A Grillben ültem már vagy fél órája, de semmi sem történt. Violet egy egyszerű „nem tudok menni, szóval ne várj rám” üzenetet nem volt képes küldeni, még a hívásaimra sem válaszolt, sőt egy idő után még a telefonját is kikapcsolta. Mintha azt akarta volna, hogy hagyjam békén és ne zaklassam őt többet. Bár meg lett volna rá minden oka, de akkor sem értettem. Violet nem volt az a cserbenhagyós fajta, és nagyon őszinte is volt. Ami a szívén volt az a száján is, igazi temperamentumos csaj, szóval, ha elege lett volna ebből az egész természetfeletti témából, már rég a tudtomra adta volna. Szívből reméltem, hogy nem esett semmiféle bántódása.
- Hozhatok valamit Sisi? – jött oda hozzám Matt mosolyogva már vagy negyedszerre. – Vagy még mindig epekedve várod azt a valakit? – csak megforgattam a szemem előbbi viccelődésére, majd úgy döntöttem nem várok tovább barátnőmre.
- Csak egy banánturmixot kérek – válaszoltam csalódottan. – Mint látod ilyen az én szerencsém.
- Csak nem egy randi lett volna? – érdeklődött Matt, mire elnevettem magam. Még hogy randi! Jelenleg sokkal fontosabb dolgaim is akadnak, mint randikat szervezni a Grillbe. Bár ha ez lenne a legnagyobb bajom, hogy a kiszemelt srác nem jött el a megbeszélt időpontban, szép kis életem lehetne. Matt persze csak állt ott nagy szemeket meresztve, közben engem méregetett, hogy nekem meg mi bajom lehet.
- Ami azt illeti… - köszörültem meg a torkom a mondat közben. – Violet-et vártam, de úgy látszik, máshol akadt dolga – nyögtem ki egy értelmes választ, az előbbi idióta reakcióm után. Matt a szokásos mosolyával csak bólintott, majd elindult elkészíteni a rendelésem. Nem volt a kedvenc szórakozásaim között, hogy egyedül ücsörgök egy étteremben, de még mindig felüdülést jelentett számomra a nyomasztó otthoni légkör után. Jenna és Alaric nem messze tőlem sejtelmesen beszélgettek, gondolom a reggel történtekről. Jenna már biztos beavatta őt is a részletekbe, bár ki tudja Alaric hányadszorra hallja már ezt is. Mert igen, ő is benne van Elena és vámpírbarátai piszkos kis ügyeiben. És ő is remekül titkol mindent Jenna elől. Én pont emiatt szakítottam annak idején Nate-tel, de úgy tűnik Alaric megbirkózik a hazugság okozta akadályok sokaságával.
- Itt is van a rendelésed – ért ide időközben hozzám Matt egy hatalmas kehellyel, tele a finom banánturmixommal. – Minden rendben? Csak mert itt ülnek a nagynénédék is, te meg csak itt ücsörögsz egyedül…
- Persze, csak… - és ismét csöbörből vödörbe. Nem is tudom Matt mennyire van tisztában a mi helyzetünkkel. Elena és ő nagyon szép pár voltak még az elején, sokan irigyek voltak az ő tökéletes kapcsolatukra, de hát Elena-nak nem ő volt az igazi. És hogy azóta mennyire avatja be Matt-et ezekbe a dolgokba, azt már én sem tudom. – Csak a szokásos családi dráma.
- Összevesztetek? – érdeklődött tovább.
- Ja, nem én. Elena és Jenna. Csak nekem már nem volt kedvem tovább hallgatni, szóval megegyeztünk Violet-tel, hogy itt találkozunk, csak hát… Innen már te is tudod – magyaráztam meg a helyzetemet, mire a bejárat felé pillantva, John bácsit láttam meg közeledni Jenna-ék felé.
- Így már mindent értek – bólogatott Matt, majd ő is a bejárat felé fordította a fejét. – Csak nem egy újabb családi vitának leszünk tanúi? – utalt ezzel a bácsikámra.
- Nagyon merem remélni, hogy nem égetnek minket nyilvános veszekedéssel – szóltam fel idegesen. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy végignézze mindenki a nálunk kiéleződött vitát. Akkor inkább menjenek haza, és ott rendezzék el. Ám ahogy ezt kimondtam, egy újabb páros lépett az étterembe, természetesen az én drága nővérem, mellette pedig Damon.
- Elena újabban az idősebbik Salvatore testvérrel nyomul? – kérdezte Matt nevetve, bár számomra inkább hatott kicsit féltékeny, nevetéssel álcázott reakciónak. Viszont az én arcomra is mosolyt csalt ez a feltételezés. Vicces egy páros, nem igazán tudnám őket elképzelni úgy, mint két szerelmes. Damon egyenesen John bácsikám felé lépkedett, Elena pedig árnyékként követte őt. Csak tudnám, mi készül itt.
- Matt, nagyon köszönöm a turmixot. Viszont most azt hiszem, távozom innen. Nem szeretném végignézni ezt is, otthon már kaptam belőle egy adagot. – Matt csak bólintott, és miután kifizettem neki a rendelésemet, visszasétált a pultba a poharammal együtt. Én egy rövid pillantást vetve családi társaságom felé elindultam a bejárat felé. Kinn hűvös volt az idő, összegomboltam magamon a kardigánomat és hazafelé vettem az irányt. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy menekült, aki kerüli a saját családját. Matt közben a parkoló felöl futott el mellettem, és mosolyogva odaintett nekem. Követni sem tudtam, olyan gyorsan váltott helyszínt, az előbb még a pult felé sétált a poharammal. Szegény, fogalmam sincs Caroline-nal hogy állnak most a dolgaik. Korábban összejöttek, aminek nagyon örültem, mert Elena után Matt-nek nem volt szerencséje a lányokkal. Caroline, Elena barátnője és eszméletlenül aranyos, de mivel vámpír lett, így neki is nehézkessé vált fenntartani egy ilyen kapcsolatot. Komolyan, ezt a várost be lehetne nevezni „a szakítások városának” versenyére, ha lenne olyan. Tuti biztos dobogós helyezett lenne, ha nem is nyerne. Mikor elsétáltam a parkoló mellett Caroline-t láttam meg, de nem volt egyedül. Azzal a nővel beszélgetett, akivel a múltkor Damon a Grillben, akiről Violet-tel azt hittük, hogy vérfarkas. Tulajdonképpen lehet, hogy az, de ezt azóta sem sikerült kiderítenünk. Kíváncsi lettem, vajon mi dolga lehet Caroline-nak is vele, ezért közelebb lopakodtam, és elbújtam egy konténer mögött, hátha hallok a beszélgetésükből valamit.
- Tudom, hogy hazudsz – mondta az ismeretlen nő.
- Tényleg? Honnan? Ez is valamiféle farkas trükk lenne? – Caroline ezzel elárulta számomra az igazságot. Ez a nő tényleg vérfarkas.
- Éppenséggel igen – válaszolt önelégült arccal. Ekkor Caroline a kocsija felé fordult, becsukta az ajtót, közben pedig ezt mondta:
- Nos, nekem is van egy trükköm – majd a nő felé fordítva fejét kimeresztette vámpírfogait és elváltoztatott arccal a nő felé kiabált. Sajnos a trükk nem sikerült túl jól, ugyanis az ismeretlen az arcába spriccelt, gondolom verbénával, ugyanis Caroline megégett arccal fordult vissza a kocsijához. Időközben pedig egy idegen férfi tűnt fel a nő mögül, és mire Caroline ismét visszafordította fejét, a férfi homlokon lőtte egy fegyverrel. Nagyon megijedtem, bár tudtam, hogy a vámpírokat nem lehet így megölni. Teljesen tehetetlen voltam, nem szállhattam szembe egyedül egy vérfarkassal, és egy férfivel, aki ki tudja milyen természetfeletti lény. Ám ekkor eszembe jutott, hogy mi is vagyok, és hátha tudnék segíteni mégis. Előmerészkedtem a konténerek mögül és odakiabáltam nekik.
- Eresszétek el őt azonnal! – szóltam merészen, mire ők meglepetten pillogtak felém.
- Ki vagy te? – kérdezte a nő.
- Caroline barátja, és nem hagyom, hogy bántsátok!
- Igazán? És mivel tudná megakadályozni egy kamasz lány, hogy két felnőtt elraboljon egy fiatal lányt – kérdezett ismét szinte lenézően.
- Hát ezzel – és az elméjükre koncentrálva próbáltam a múltkorihoz hasonlóan megállítani őket. Ám ahogy vártam, a hatás nem következett be. Csak álltak rám meredve, várva, hogy most valami nagyot mutatok, én pedig nem tudtam mit kezdeni. Mintha az erőm elhagyott volna, semmi nem történt.
- Hát ez rendkívül érdekes volt – szólt a nő, majd a férfi felé intett. – Hozd a lányt, nem akarom, hogy közbekeverjen, és idő előtt értesítse a többieket. - Én azonnal futni kezdtem, de nem jutottam túl messze, már a konténereknél mellém ért a férfi és megragadva maga után vonszolt.
- Figyelj szivi! Azt javaslom, ne próbálj meg megszökni, különben te is kapsz egy golyót a fejedbe. És te nem biztos, hogy újra fel fogsz ébredni utána – mutogatta felém a fegyverét fenyegetésképpen.

# # #

- Ki vagy te? És mit akarsz tőlem? – kérdeztem a nőtől miután bezárt egy ketrecbe, mint egy állatot.
- Jules vagyok, Tyler jó barátja és érte jöttem. Elég kimerítő volt a válaszom? – mosolygott rám lekezelően.
- Nem azt kérdeztem kiért jöttél, hanem, hogy tőlem mit akarsz? Semmi közöm Tyler-hez és a piszkos kis ügyeihez. És hol van Caroline? – kiabáltam neki.
- Túl sok a kérdésed drágám – guggolt le a ketrecem elé. – Mennyit tudsz te a vámpírokról, vérfarkasokról? – kérdésére nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem tiltakozásképpen, hogy eszem ágában sincs semmit mondani addig, amíg ő nem válaszolt a kérdéseimre. Ő erre felállt és folytatta saját mondandóját. – Remélem, nem árulok el túl sokat azzal, ha azt mondom Tyler is vérfarkas. És el akarom vinni magammal, mert ebben a városban csak veszélynek van kitéve. Biztonságban akarom tudni, amit a mocskos kis vámpírbarátaid meg akarnak akadályozni. Ehhez kell Caroline. Cserét ajánlok nekik. Te pedig… te túl sok mindent láttál, úgy hogy azt ajánlom, húzd meg magad, ha ki akarsz innen jutni élve.
- Nincs jogod ahhoz, hogy Tyler-t elvidd innen. Itt van az anyukája, aki egyedül él. Szüksége van a fiára. Egyébként ez emberrablásnak minősül, amit a törvény büntet – fenyegetőztem reménytelenül. Ez kevés volt ahhoz, hogy megijesszem őt.
- És szerinted mit tud tenni a rendőrség két vérfarkassal? – és ezzel ismét ő nyert, amit ő is tudott. Azzal fogta magát és magamra hagyott ebben a helyiségben. Valamiféle lakókocsi lehetett, velem szemben volt egy aprócska ablak ahonnan az a kevéske fény beszűrődött. Ez valószínűleg a lakókocsi egy külön része lehetett, ugyanis Jules nem a szabadba lépett ki, hanem egy másik ajtót használt. Hallottam hangokat átszűrődni ide, néha csak halk motyogást, néha egy-egy ordítást, amit tisztán kivettem, hogy Caroline volt. Szegényt biztosan kínozták, de hát nem tudtam mit tenni. Be voltam zárva egy kis ketrecbe, amit talán egy vámpír se tudott volna puszta kézzel kifeszíteni, akkor mit szóljak én. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy hamarosan úgy is jön a felmentő sereg, és segít nekünk kijutni innen.
Egy két órája már biztos itt lehettem, de semmi nem történt. Csak feküdtem a ketrecben és hallottam Caroline kétségbeesett segélykiáltásait, ami semmit sem használt. Ám ekkor valami mozgást hallottam meg kintről. Az ablak ki volt tárva ebben a kis helyiségben, hogy legalább levegőt lehessen venni, ha mást nem is lehetett csinálni. A mozgást pár pillanattal később Jules hangja követte, aki a távolba kiálltott.
- Tudom, hogy itt vagy – hangja kissé félénk volt. Nem érkezett rá azonnal válasz. Ágak recsegését lehetett hallani a távolból. Valaki közeledett.
- Hol van Caroline? – Stefan volt az, végre.
- Be van zárva – vágta rá Jules.
- Engedd el és én is elengedem Tyler-t. – Ezek szerint Tyler is itt volt vele. – Ne akarj rontani a helyzeten, nem vagyok az ellenséged, Jules. – Stefan mindig is jobban szerette a békésebb vagy jobban mondva az agresszió mentes megoldásokat, úgy látszik most is meg akart próbálkozni egy ilyennel.
- Nem gondolod, hogy kicsit késő már a fehér zászlót lengetni? – Jules-nak persze esze ágában sem volt engedni Stefan-nak.
- El kell menned a városból, nem kellene másnak is megsérülnie – próbált hatni a nőre.
- Sehova nem megyek Tyler nélkül – makacskodott tovább Jules.
- Tyler meghozhatja a saját döntéseit miután elengedted Caroline-t. – Tulajdonképpen én sem értettem miből gondolta Jules, hogy Tyler vele akarna menni. Úgy beszélt róla, mintha ez a kötelessége lenne, pedig nem volt az. Ám mielőtt ez a sehova se tartó végtelen beszélgetés folytatódhatott volna, Damon ideért, hogy beleavatkozhasson a történésekbe. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de valahogy most nagyon tudtam örülni az idősebb Salvatore testvér megjelenésének.
- Az öcsém igazán békeszerető ember. Mivel ő ért ide előbb, megengedem, hogy a saját módján csinálja, mielőtt a sajátomhoz folyamodnék, ami sokkal… véresebb – próbált ráijeszteni Damon.
- Engedjétek el Tyler-t! – parancsolt rájuk Jules.
- Hozd ide Caroline-t! Nincs telihold, semmit esélyed ellenünk – fenyegette most Damon is.
- Ebben azért nem lennék olyan biztos – válaszolt Jules, és szinte láttam magam előtt azt a szokásos önelégült fejét, amit általában megeresztett más felé. Lehet, durván hangzik ez tőlem, de igazán letéphette volna már valaki azt a helyéről. Ekkor valaki füttyentett egyet, majd újra emberek közeledését véltem hallani a távolból.
- Akkor próbáljuk meg újból. Adjátok nekem át Tyler-t! – szólt megint Jules. Ekkor valaki, illetve gondolom Tyler lehetett az a valaki, elindult a lakókocsi felé. Sejtésem szerint Jules emberei lehettek az imént ide érkező alakok, ha Damon csak úgy elengedte a fiút.
- Na és, ki volt az aki megölte Mason-t? – hallottam meg Brady, Jules pasijának a hangját, aki engem idáig cipelt. A nevét még az este folyamán tudtam meg, amikor kinn enyelegtek a lakókocsi előtt.
- Az én lennék – vállalkozott rá büszke hangon Damon.
- Nos, fiúk, azt akarom, hogy ő sokat szenvedjen – mikor kiadta a parancsot, rájöttem, hogy a békés megoldásnak lőttek, ebből egy véres harc fog kikeveredni. Kapva az alkalmon, hát ha tudok még egy kis időt nyerni, jelet adtam a többieknek.
- Stefan, Damon! Segítsetek! – kiabáltam ki nekik.
- Sisi mit keres itt? – kérdezte most már Stefan is feldúltan.
- Szóval így hívják ezt a bátor kislányt, és ezek szerint ő is fontos lehet, nagyszerű! Igazán bátran próbálta megakadályozni Caroline elrablását. Kár hogy nem jött össze! – cukkolta őket Jules, mire a nagy összecsapás megkezdődött. Én semmit nem láttam az egészből, csak hangokat hallottam. Nem tudtam pontosan milyen eszközöket használhatnak, de a hangokból ítélve a vérfarkasok fel voltak szerelkezve fa fegyverekkel, illetve meg mertem volna rá esküdni, hogy Damon fogott a kezében egy-két vérfarkas szívet is a harc közben. Szerette a drasztikus megoldásokat. Nem sokkal később valaki bejuthatott a lakókocsiba, de mivel nem halattszódtak annyira át a hangok, nem tudtam, hogy ki az. Csak vártam, remélve hogy az a valaki a mi oldalunkon áll, és értem is átjön, hogy kiszabadítson. Ahogy ezen járt az agyam, egyszer csak nyílt az ajtó, és Tyler-t láttam meg rajta bejönni.
- Tyler, hála istennek! Segíts, kérlek, bezártak ide – panaszkodtam neki, szinte már sírva. Akkora gombóc volt a torkomban, nem tudtam mit vagyok képes még kibírni anélkül, hogy elsírnám magam.
- Siessünk! – mondta Tyler, miután kinyitotta a ketrec ajtaját. Én azonnal követtem őt ki a lakókocsiból, ám ahogy kiléptünk Jules pillantottam meg, ahogy Caroline fejéhez tartja a fegyverét. Én nem mehettem oda, ha rám lő én biztosan nem jutok haza élve, Tyler viszont csak állt ott Caroline-t figyelve, de nem tett semmit. Már azt hittem Jules tényleg meghúzza a ravaszt, ám valami okból elejtette a pisztolyt a kezéből és a fülét fogva ordított, miközben lecsúszott a fűbe, ugyanúgy, ahogy a többi még életben lévő vérfarkas. Mikor körbe néztem egy ismerős embert láttam meg közeledni. Személyesen nem ismertem, csak annyit tudtam, hogy Bonnie új barátjának, Luka-nak az édesapja, illetve azt, hogy boszorkány, amit ugye eredetileg nem szabadott volna tudnom. Gondolom ő igézhette meg a vérfarkasokat majd így szólt.
- Elijah ígéretet tett Elena-nak, azért vagyok itt, hogy ezt biztosítsam. Mennetek kell! – Caroline ekkor megragadta a kezemet és Tyler-t itt hagyva a Salvatore fiúk után húzva elindultunk erről a helyről.
- Sisi, jól vagy? Nem bántottak? – kérdezte aggódva útközben Caroline.
- Nem, szerencsére egy újjal sem értek hozzám azon kívül, hogy ide hurcoltak. Csak érjünk végre haza, kérlek – válaszoltam kimerülve.
- De hát, hogy kerültél ide? – faggatott tovább.
- Megláttam őket útközben az erdőben, ahogy téged cipeltek. Utánuk lopóztam, de ők észrevettek, és bezártak a lakókocsi hátsó részébe – magyaráztam el nekik röviden. Igaz, nem az igazat mondtam, de nem volt kedvem magyarázkodni tovább, na meg persze nem kívántam több fejmosást a múltkori után.
- Sisi, tudnod kell… - kezdte Stefan, de a szavába vágtam.
- Stefan, kérlek ne! Nem érdekel kik voltak, és hogy miféle bűnözők ezek, sőt még feljelentést sem akarok tenni ellenük. Látom szépen kiütöttétek őket, csak hívjátok fel a rendőrséget, hogy kapják őket el, és zárjuk le ezt itt. Holnap már nem akarok erre emlékezni – próbáltam terelni a témát, mielőtt megint ott lyukadnánk ki, hogy el kell ezt a napot is felejtetni velem. Csak haza akartam érni, lezuhanyozni és bebújni a meleg ágyamba, hogy kialudhassam a mai nap eseményeit. Stefan csak bólintott, majd ő Caroline-t kísérte haza, míg velem Damon jött. Egész úton csönd volt, nem beszélgettünk. Damon nem volt jó a vigasztalásban, de most nem is bántam, jól esett ez a csönd. Csak akkor szólaltam meg végül, mikor már megláttuk a házunkat.
- Damon, Elena ugye csak Caroline-ról tud – tettem fel neki a kérdést. Ő erre csak bólintott, így folytattam. – Azt szeretném, ha nem szólnál neki rólam.
- Azt nem lehet. Tudnia kell rólad… - kezdte máris a tiltakozást, de nem hagytam.
- Damon, kérlek! Épp elég, ha Caroline miatt idegeskedik, sőt itt van még John bácsi, na meg persze Jenna-val a vitájuk. Nem kell még neki az is, hogy miattam aggódjon. Látod, hogy jól vagyok – próbáltam felé kiskutya szemeket mereszteni, és nem tudom, hogy végül is ez, vagy csak Elena említése, de meglágyítottam a szívét és nehézkesen engedett nekem.
- Még szólnom kell Stefan-nak róla, de rendben – egyezett bele.
- Köszönöm! – hálálkodtam neki. Még az ajtóig elkísért, majd miután látta, hogy épségben bejutottam a lakásba is, eltűnt az utca sötétjében. Én magamra zártam az ajtót, aztán elbotorkáltam a konyháig, hogy végre ihassak valamit, mert már komolyan kiszáradt a vesém is. A szobában égett a villany, azt hittem Jenna lesz az, de Elena-t pillantottam meg. Épp vizet töltött magának.
- Sisi, hol voltál? Már annyira aggódtam érted! – mondta aggódva, amikor meglátott, majd odajött és átölelt. – Nagyon sajnálom a reggeli jelenetet. De megígérem neked, hogy nincs több hazugság, rendben? – szavaira potyogni kezdtek a könnyeim, nem bírtam tovább, anélkül, hogy kiadjam magamból. Túl sok volt a mai nap, amit ismét egyedül kell megoldanom, most már Violet nélkül is, akiről reggel óta semmit sem tudok. – Mi a baj Sisi? – kérdezte kétségbeesetten Elena, mikor meglátta, hogy könnyes a szemem.
- Semmi, csak jól esett végre kibékülni. Egész nap nyomta a szívemet ez. – Elena elmosolyodott válaszom hallatán, bár sajnos ez ismét egy hazugság volt csak. Tényleg nem szerettem rosszban lenni a testvéreimmel, de azt hiszem érthető, hogy ha nem ez ma a legnagyobb problémám. – Caroline hogy van? – kérdeztem tőle. Gondoltam, ha úgy teszek, mint aki csak hallomásból tud a történtekről, még kevesebb az esély a lebukásra. – Találkoztam Damon-nel, mikor érte ment, akkor hallottam, hogy elrabolták. – Elena bólintott, hogy érti a kérdésemet, de ő még nem tudott róla semmit.
- Nem tudom, Stefan-t várom a hírekkel – mondta, mikor ajtó nyitódást halottunk. Már reménykedtünk benne, hogy Stefan lesz, amikor John bácsi toppant be a konyhába.
- Föl megyek lezuhanyozni – mondtam, mire mindketten bólintottak. Gyorsan töltöttem magamnak még egy pohár vizet, és azt kortyolgatva a lépcső felé vettem az irányt. Felérve a szobámba ledobtam a táskám az ágyamra, a poharat pedig az éjjeliszekrényemre állítottam és egyenesen a fürdőbe mentem. A tükör elé állva borzasztó látvány fogadott, a szempillaspirálom elfolyt, az arcom beesett volt és sápadt, arról pedig ne is beszéljünk, hogy micsoda szagom volt pár órányi ketrecben tartózkodás után. Meg mernék rá esküdni, hogy saját magukat próbálták már bezárni oda ezek a rohadt kutyák. Nem is nézegettem magam tovább ilyen állapotban, gyorsan zuhany alá álltam, és legalább fél óráig áztattam magam a forró víz alatt egy kis megnyugvás reményében. Mikor már eléggé szétáztattam magam, kiszálltam a zuhanyzóból, majd szárazra töröltem magam, és belebújtam a kedvenc pizsamámba, amit még anyuéktól kaptam, mielőtt meghaltak. Belebújtam még egy garbóba és a földszintre sétáltam, hogy igyak valamit még lefekvés előtt. A konyhába érve már nem John bácsi, hanem Stefan fogadott. Nagyon reméltem, hogy Damon őt is beavatta a megbeszéltekbe, és nem egy újabb veszekedés fogad majd.
- Stefan – szólítottam meg üdvözlésképpen. – Minden rendben itt? – utaltam ezzel a nagy csendre, ami leérésemkor fogadott.
- Igazából el akartam rabolni Elena-t a mai estére, persze csak ha nem bánnád. Úgy érzem Caroline-nak szüksége lenne a legjobb barátnőire – magyarázta Stefan.
- Persze, ez csak természetes – bólogattam.
- Tényleg nem lenne gond? – aggodalmaskodott még egy sort Elena. Én erre csak megtoltam az ajtó felé.
- Jó szórakozást! – mosolyogtam rá, mire ő kilépett az ajtón. Stefan még visszaszólt hozzám, mielőtt követte volna őt a kocsija felé.
- Tényleg rendben leszel nélküle?
- Stefan, azért mondtam Damon-nek azt amit, mert úgy is gondoltam. Így lesz a legjobb, és mint mondtad, Caroline-nak szüksége van rá – válaszoltam neki, mire ő bólintott és egy jó éjszakát kíséretében Elena után ment. Miután bezártam utánuk az ajtót, lassan a szobámba sétáltam. Elég volt mára mindenből. Bedőltem az ágyamba, hogy végre kialudhassam magam, hogy reggel, ha felkelek, jobban lehessek. El akartam felejteni ezt a napot, el akartam felejteni mindent.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése